Először életemben az angliai Ilfracombe-nál láttam, ahogy
apálykor egész hajókikötők száradnak ki.
Itt Sylten is nagyon erős az apály-dagály, egy külön
tájékoztató füzetet készítettek a nyaralóknak, amiben napi szinten le van
bontva, hogy mikor van alacsony vízállás, és mikor van magas víz. Ez naponta
négyszer változik, de nem pontosan hat óránként, ahogy annak idején tanultuk,
ezért készült a kis brossúra, ami aztán külön városrészekre lebontva adja meg
az időpontokat egész évre.
Ahogy húzódik vissza a tenger, egyre több sirály és még
számtalan egyéb madár jön rákokat, kis halakat halászni az alacsony vízből, na és persze a birkák is bemerészkednek, bár fogalmam sincs, mit keresnek a sós tócsákban.
Akár száraz lábbal is megúszható, hogy több száz métert
gyalogoljunk a homokon, kagylókat, köveket gyűjtve, de szigorúan a
természetvédelmi területen kívül kell maradni.
Sokpénzes kirándulók külön túravezetőt is bérelhetnek,
akivel közösen gyűjtögetnek, aki megmutatja, hova ássák be magukat a nagyobb
rákok, és aki mindenkit figyelmeztet, hogy mi a határvonal, amin már nem lehet
átlépni.
Így az a tervünk, hogy a kiszáradt öblön keresztül sétálunk
el a világítótornyokig, nem valósulhatott meg.
A kagyló és homokgyűjteményünk elég szép, majd lehet
licitálni az egyes darabokra, ki melyiket kéri ajándékba.
Az egyik kagylóhéjban
itthon fedeztem fel egy minirákocskát, még élt, de befőttes üvegben sajnos csak
2 órát bírt ki. Pedig kapott csigát, homokot.
A kagylógyűjtögetés szinte minden napos program, még egy-egy
hosszú munkanap után is teljesen kikapcsolja az agyunkat, ahogy bóklászunk a
homokban vagy a bokáig érő vízben, és hallgatjuk a madarakat meg a víz
morajlását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése